Siva, a teremtő, a fenntartó és a pusztító


Siva istenség, a „hindu háromság”, a trimúrti tagja, a teremtő Brahmá és a fenntartó Visnu mellett az Isten pusztító, de pusztítva újjáteremtő aspektusa. A hindu vallás egyik ága, a saivizmus szerint Siva a főisten, aki egymagában teszi mindezt. Siva öt tevékenysége (pancsa-krijá): – teremtés (szristi), fenntartás (szthiti), pusztítás (szamhára), elkendőzés (tiróbháva), kegyes feltárás (anugraha).

Siva alakja nagyon összetett, számos ellentét jelenik meg a leírásokban: ő a félelmetes és a rettegve tisztelt, Natarádzsaként ő a megtestesült dinamizmus és férfiasság, Daksinámúrtiként pedig a megtestesült csend és nyugvás. Ő a nemzőerő, akit a linga fallikus formájában imádnak, ugyanakkor ő a legkiválóbb aszkéta, ki még az érzéki vágy istenét, Kámát is hamuvá lobbantotta. De ő a legkiválóbb szerető is, ki évezredekig tartó szerelmes egyesülésbe merül hitvesével, Párvatíval. Világtól elvonult magányban, véget nem érő meditációba merülten ül a Himalája hófödte bércei között, ám ezzel együtt odaadó férj és családapa, az isteni család archetipikus feje.

Siva, a pusztító és megváltó

Siva ma ismert alakja a puránák mítoszaiban jelenik meg, s a képet a saiva szent írások – a tantrák és az ágamák – árnyalják tovább, melyek a mitológiai témák mellett rítusokkal, beavatásokkal, a templomok felépítésével, valamint jógával, mantrákkal és egyéb szellemi gyakorlatokkal foglalkoznak. Siva-mítoszok szerepelnek még a nagy eposzokban, a Rámájanában és a Mahábháratában. Siva az, aki megszabadít a létforgatag szenvedéseitől, aki véget vet minden szenvedés okának, a tudatlanságnak. Ugyanis annak ellenére, hogy Siva természete a pusztítás ez soha nem az öncélú rombolást jelenti, hanem mindig a megújulással, a magasabb szinten való újrateremtéssel kapcsolódik össze. Siva, mint a teremtés feloszlatója a pusztulásra megérett, mulandó anyagvilág megszüntetője, mintegy a végső ítélet beteljesítője, aki egyben lehetővé teszi, hogy a teremtett világ egy megújult formában újjászülessen. Siva tehát nem a világot elnyelő sötétség, hanem a sötétséget eloszlató fény. Pusztító alakja azt mutatja meg, hogy a fejlődés szükségszerű velejárója a pusztulás, hiszen ahhoz, hogy új, magasabb szint jöhessen létre, a megelőző foknak meg kell semmisülnie. Siva a hívő számára azt mutatja meg, hogy a szellemi út során az emberben el kell pusztulnia az önzésnek és az anyagi világhoz való ragaszkodásnak.

Siva megszünteti a mulandóságot, az anyagi lét és a vele szükségszerűen együtt járó szenvedés okát pusztítja el. Ez az ok az ind gondolkodás szerint az avidjá, a tudatlanság vagy nemtudás, mely nem valamiféle információ hiánya, hanem az az „eredendő létvesztés”, melynek révén a lélek kiszakad az isteni örökkévalóság egységéből, és a létforgatagban szakadatlanul újraszülető individuumként tapasztalja magát. A tudatlanság ereje szüli és táplálja a lélekben az egoitást és anyagiasságot, miközben elfedi valódi, transzcendens természetét, az isteni valósággal való bensőséges egységét. Ahhoz pedig, hogy az egyén újra felismerje önnön valós természetét, a tudatlanságnak és az egoitásnak pusztulnia kell.

Siva éppen azért félelmetes, mert ő képviseli azt a őszinteséget, melynek révén mindenkinek szembe kell néznie önmagával, és le kell számolnia tudatlan ragaszkodásával, bűneivel, vágyaival, hibáival, hazugságaival, korlátaival – mindazzal, amihez a létforgatagban tévelygő lélekként oly görcsösen (és hiábavalóan) ragaszkodott. Aki újjá akar születni, annak előbb meg kell halnia. "Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni" - hangzik el középkorú eredetű dalban.

Siva ábrázolásai

Sivát gyakran ábrázolják bozontos hajjal, melyek a zabolátlan őserőt szimbolizálják. Siva homlokán a holdsarló jelzi, hogy ő az idő ura, a növekvő-fogyó hold által szimbolizált változások, a ciklikusság felett áll. A hold egyúttal a halhatatlanság nektárjának (amrita) kelyhe. A Gangesz (néha Gangá istennő apró alakjával együtt) Siva hajában a megtisztító és megváltó tudást reprezentálja. A bozontos fürtök közt megbúvó apró virág, a datura, melyből bódító italt készítenek, Siva eksztatikus tudatállapotát jelzi. Az ábrázolásokon Siva mellett gyakran megjelenik a háromágú szigony, a dob és a kamandalu, az aszkéták vizes-edénye. A szigony (trisúla vagy pináka) hármas természetét jelzi, hogy ő a teremtés, a fenntartás és a pusztítás ura. Más értelmezés szerint a háromágú szigony a három világ, a három idő, a három test vagy a három tudatállapot feletti uralmat jelzi, sőt mint fegyver mindezek megsemmisítésére is alkalmas. Ugyanezt a hármasságot jelképezi a Siva-hívek testére és homlokára (és a modern ábrázolásokon Siva testére és homlokára) rajzolt három vízszintes csík, a tripundra. A homokóra alakú kis dob (damaru) a teremtést és Siva kreatív energiáját szimbolizálja. A hangszer az Ómot, a kozmikus, ősi hangot adja, mely aztán a teremtést létrehozó számtalan hang (lüktetés, rezgés) sokaságává bomlik szét. A vizes-edény Sivának a világ változásaitól érintetlen aszkétalétére utal, illetve arra, hogy benne minden tudást felfogva őriz. Siva gyakran tart a kezében lángnyelvet, máskor testét övezik a lángnyelvek. Az idők végén a világot elpusztító tűz a teremtést jelképező dob párja, egyben a megtisztulás eszköze, így a tudatlanság elpusztításának és a megváltásnak a szimbóluma. A Siva testén tekeredő fonál a bráhmanák szent zsinórja, mely nem csupán azt mutatja, hogy Siva végül az ortodox panteon elfogadott tagja lett, hanem azt is, hogy ő minden tudás beavatottja. Az ágyékkötőül vagy ülőhelyül használt tigrisbőr a vad szenvedélyek megfékezésére utal. A tigris szent állata Siva párjának, Saktinak, aki a mindenség dinamikus energiáját testesíti meg, így a lenyúzott tigrisbőr jelzi, hogy Siva minden anyagi mozgáson, minden megnyilvánultságon túl van. A karján-lábán, illetve nyakában lógó vagy kezében tartott rózsafüzér (málá) Siva szent növényének, a rudráksafa (Eleocarpus ganitrus) termésének magvaiból készült. A rudráksa Siva könyörületességének jelképe: a legenda szerint Siva egy démont készült elpusztítani, és amikor ehhez ezeresztendőnyi vezeklés révén erőt gyűjtött, majd kinyitotta a szemét, a démon által okozott szenvedés láttán kicsordult a könnye. Ebből támadt a növény, melynek neve, Rudra-aksa, annyit jelent, hogy Siva szeméből való. Rendkívüli gyógyító erőt és számtalan csodás hatást tulajdonítanak neki, köztük azt, hogy összeszedetté és meditációra alkalmassá teszi az elmét, valamint az ember belső energiáit felfelé, a magasabb energiaközpontok (csakrák) felé tereli. Ennek köszönhetően a rudráksa málá gyakran megtalálható a különféle szellemi törekvők nyakában. A Siva mellkasán vagy nyakában szabadon tekeredő kobra az örök megújulás jelképe. Emellett az isten félelemnélküliségét is mutatja, hiszen még a testén tekergő kígyó sem zavarja meg nyugalmát. Továbbá úgy mondják, hogy a fenyegető kígyófej elállja az útját annak, aki anélkül közeledik Sivához, hogy előtte lemondana saját egoitásáról. Siva harmadik, homloka közepén található szeme szimbolikájában is összefonódik a pusztítás és a megváltás. Az idők végén a harmadik szemből kicsapó láng perzseli fel a teremtett világ egészét.

Metafizikai értelemben azonban ez az a szem, mely mintegy „felperzseli” a tudatlanságot, és amint e szem látása számára megszűnik minden dolog dologisága, feltárul az abszolút igazság, melyben nincs különbség alany és tárgy között (melyeket egyébként Siva bal és jobb szeme reprezentál). Siva harmadik szeme a mítosz szerint akkor támadt, amikor hitvese, Párvatí játékosan befogta a szemét. Ekkor az egész mindenség – mely valójában csak Siva szemében létezik – sötétségbe borult. Ekkor a világot megmentendő tört elő Siva homloka közepén egy harmadik, mindent látó szem. A két (másik) szemét gyakran félig lehunyva ábrázolják, mely arra utal, hogy Siva ugyan tudatában van a világnak, de nem merül el benne, belső tudatossága mindig az Abszolút Szellem valósága felé fordul. A Siva testét borító hamu jelképisége is kettős: a felperzselt világra és a felperzselt tudatlanságra egyaránt utal. Az idők végezetén Siva eljárja pusztító táncát, és a harmadik szeméből kicsapó lánggal hamuvá égeti az egész mindenséget, valamint Brahmával és Visnuval egyetemben az összes istent, majd mindezek hamvát a testére keni. Ugyanígy, a megváltó tudás képletesen „hamuvá” lobbantja a világ káprázatának látszatsokaságát, s vele együtt az ember tudatlanságából fakadó egót és az egyes individuális születésekért felelős mentális lenyomatokat, a vászanákat. Siva némely alakjának nyakában a koponyákból felfűzött nyaklánc a világkorszakok egymásutánjának körforgását reprezentálja, melyek elmúlását az örökkévaló isten mindig túléli. A koponyák mindegyike egy-egy Manut (más nézetek szerint egy-egy Brahmát) jelképez, vagyis az emberiség ősatyáinak (illetve magának a mindenség létrehozójának) szakadatlan egymásutánját. Siva számos formája egy, az isten lába alatt fekvő groteszk, törpeszerű figurán tapos. Ez az Apaszmára, kinek neve az eszméletvesztéssel járó betegségek, mint az epilepszia orvosi szakszava, mely szó szerint rossz vagy téves emlékezetet (apa-szmára) jelent, és a létforgatagban tévelygő lélek tudatlanságának, „eszméletvesztésének” szimbolikus megjelenítése. Apaszmára az az önfeledés és létvesztés, melynek során a lélek, megfeledkezvén önnön isteni természetéről, tévesen korlátozott tudásúnak, korlátozott cselekvő-képességűnek tudja magát, így „kihull” az isteni egység valóságából, és a létforgatag káprázatvilágában bolyong, míg a megvilágosító tudás (vidjá), avagy az „újra önmagára eszmélés” (pratjabhidnyá) révén rá nem ébred arra, hogy ő is elválaszthatatlanul egy az isteni valósággal. A Siva mellett álló vagy fekvő fehér bika, Nandi(n) („örvendező”, „boldog”) Siva hordozója és legodaadóbb híve, aki mindig istene előtt halad, hogy törjeszámára az utat. Fehér színe lelkének és önátadásának tisztaságát jelképezi. Nandi egyben Siva templomainak kapuőrzője, szobra mindig arccal a főoltár felé néz. Siva torka (sötét)kék vagy fekete, mint azt egyik gyakori neve Nílakantha (vagy Nílagríva) mutatja. Természetesen ennek magyarázatául is egy mítosz szolgál: amikor az istenek megpróbálkoztak az ősóceán kiköpülésével, a köpülő zsinórként használt kígyókirály, Vászuki olyannyira felhevült, hogy kiköpte halálos mérgét, a Haláhalát, mely az egész mindenséget pusztulással fenyegette. Siva azonban, hogy megmentse a világot, kegyesen lenyelte ezt a mérget, mely sötétre színezte a torkát.

A linga

Siva legnagyobb jelentőségű formája a Siva-linga vagy linga, az a hengerszerű, stilizált férfi nemi szerv, mely Siva határtalan energiáját, kreatív potenciáját szimbolizálja. A Siva-templomokban a linga az imádat legfőbb tárgya, hozzá képest a többi alak – melyeket mozgó (csala) képmásoknak, illetve ünnepi vagy örömet okozó megtestesüléseknek (utszava- vagy bhóga-múrti) neveznek – csupán másodlagos. A szentek szentjében, a garbha-grihában mindig a lingát helyezik el, az antropomorf ábrázolásokat a templom különböző részeiben csupán mellékalakokként faragják meg. A linga eredetével kapcsolatba két mítosz is létezik: az egyik szerint Siva (a saiva változat szerint önként, a vaisnava változat szerint Bhrigu risi átka folytán) levágta saját nemzőszervét, hogy az imádat tárgyává tegye. A másik történet Siva minden istenek feletti voltát nyilvánítja ki: A teremtés hajnalán Brahmá és Visnu, a két nagy isten összevitatkozott, hogy melyikük a hatalmasabb. Ekkor egy vakító fénnyel izzó, roppant lángoszlop támadt előttük, melynek nagyságát képtelenek voltak felmérni. Visnu vadkan formájában a mélybe bukott, Brahmá hattyúként felfelé szárnyalt, ám hiába repültek ezer esztendőn át, nem lelték a végét. Mikor visszatértek, a gigászi linga felnyílt, s megmutatkozott benne teljes dicsőségében Siva, kinek mennydörgő nevetése a szent Óm szótagot zengte.

A lángoló linga, melynek nincs kezdete és vége, ám mégis felfelé mutat, az axis mundi, az eget és a földet összekötő, ugyanakkor elválasztó világtengely szimbóluma. A tűz heve emellett a termékenyítő aktus izzását, a vágy életadó hevületét is jelenti, ám ugyanúgy lehet az aszkézis (a tapasz) izzó heve, mely egy ősi teremtésmítosz szerint megelőzi a világteremtést. Ahogyan a Satapatha-bráhmana (6.1.1.) elmeséli, a teremtő Pradzsápati az aszkézis révén addig hevítette magát, míg izzadva kiárasztotta magából a mindenséget.

A hindu hívő számára a linga minden obszcenitást nélkülöz. És bár a nem árja népek falloszkultusza valószínűleg bővelkedett a termékenységi elemekben, a bráhmanikus-hindu vallásba átemelve ezek szépen lassan lekoptak róla. A linga mára szinte minden szexuális konnotációt nélkülöz, és a tiszta fény, az egyetemes kreatív energia szimbólumává vált, melynek absztrakt formája a megfoghatatlant próbálja megragadni.

Natarádzsa, a tánc ura

Siva számos formája (mint Bhairava, Daksinámúrti vagy Ardhanárísvara) közül talán legismertebb Natarádzsa, a tánc ura. Siva tánca kozmikus tánc, mely az isten mind az öt funkcióját megtestesíti. Egyszerre a teremtés, a fenntartás és a pusztulás tánca, mely magában foglalja a valóság elkendőzésének és feltárásának aktusát is. A négykarú, táncoló istenalak minden tagja, minden gesztusa jelképekkel teli. A dobot tartó jobb felső kéz a teremtés (szritsti), míg a félhold alakot (ardhacsandra-mudrá) formázó bal felső kézben lévő lángnyelv a pusztítás (szamhára) jelzője. Jobb kezének feltartott tenyere, a „ne félj!” (abhaja) gesztusa révén a fenntartást és az oltalmazást mutatja. Az Apaszmárán tartott láb az elkendőzés erejét (tiródhána-sakti) képviseli. A gadzsahaszta-mudrában (a Ganésára, az akadályok eltávolítójára utaló elefánttartásban) tartott bal alsó kéz a valóságot feltáró, megvilágosító kegyelmet (anugraha-sakti) jelképezi, és a felemelt bal lábra mutat, mely e kegyelem forrása. A Siva táncoló alakjából kiáradó és körülötte lobogó lánggyűrűt (prabhá-mandala) a bölcsesség fényeként vagy pedig a pusztítás és megváltás a korábban már említett módon összefonódó jelképeként értelmezhetjük. Noha az istenalak szinte szétrobban a dinamizmustól, arcán mégis hihetetlenül békés és ragyogó csend ül, mely a teremtett valóságon túli, örök csendet, az Isten abszolút, transzcendens valóságát jelképezi. Siva, a Kozmikus Táncos táncának tiszta, önfeledt eksztázisában létrehozza, fenntartja és elpusztítja a kozmosz roppant művét, ám az csupán a mozgás keltette illúzió, hogy a táncmozdulatoknak a táncostól független léte lenne. Éppígy pusztán a kozmikus káprázat, a májá csalfa erejének folytán tűnik úgy, mintha a teremtett világnak az isteni valóságtól elkülönült realitása lenne. Valójában azonban – ahogyan a tánc sem más, mint a táncos teste és mozgása által felépített, mozdulatlan pillanatok sorozatává merevített látszatvalóság – a mindenség sem más, mint Siva határtalan, tiszta szellemének látszólag anyaggá merevített formája. Táncos és tánc, szellem és anyag abszolút valóságát tekintve azonban nem különül el, így ahogyan a tánc végső soron maga a táncos, úgy a mindenség is végső soron maga Siva.

Daksinámúrti, a tanító

Siva másik népszerű alakja, Daksinámúrti („a dél felé néző forma”) különösen Dél-Indiában örvend nagy népszerűségnek. A mítosz szerint Siva ezt az alakot öltötte magára, hogy átadja a megvilágosító tudást a négy ősbölcs, Brahmá négy fia számára, akik már hosszú ideje keresték a transzcendens Önvaló ismeretét. A bölcsek a Himalájában, egy banjanfa alatt ülve találtak rá Daksinámúrtira, aki kezével a csinmudrá1 tartását felöltve némán önmagába mélyedt. Letelepedtek a ragyogó arcú ifjú jógi mellé, s várták, hogy visszatérjen elmélyedéséből. Ám annak makulátlan belső csendjét semmi sem kavarta fel, arcán sugárzó mosollyal mozdulatlanságban maradt. Ahogy a bölcsek ott ültek várakozva, Daksinámúrti csendje átjárta szívüket, eloszlatta kételyeiket, és megvilágosította elméjüket. Tanítása a tiszta csend volt, a lélek kifürkészhetetlen mélységeinek némasága, a minden megértésen túlmutató belső béke. Ezt az ékes szavú csendet szimbolizálja a csinmudrá vagy dnyánamudrá, a megvilágosító tudás átadásának gesztusa. A csinmudrában a mutató- és a hüvelykujj kört formáz, a másik három ujj szorosan egymás mellett van kinyújtva. A három kinyújtott ujj a három relatív tudatállapotot (alvás, álom, ébrenlét) jelzi, melyekben az empirikus világ tapasztalata van jelen, és amelyek megfelelnek a szent Óm (A-U-M) szótag három betűjének. Ezeken túl van a Turíja, a Negyedik tudatállapot, melyhez nincs egyetlen betű sem rendelve, melynek nincs világi-pszichés megfelelője, csak az Óm utáni csend szimbolizálja. Itt az egyéni tudat és az abszolút tiszta tudat elválaszthatatlanul eggyé lesz, amint azt a kört formázó mutató- és hüvelykujj jelzi. Daksinámúrtit általában egy banjanfa (léggyökerű fügefa) alatt ülő ifjúként ábrázolják, amint jobb lábát a földön pihentetve, bal bokáját a jobb térdére helyezve ül. Négy keze egyikével a tudás jelét mutatja, a többiben a bölcsesség különböző szimbólumait tartja, mint amilyen a könyv vagy a rózsafüzér. Testén ezek mellett a Sivához társított szokásos jelképeket is láthatjuk, például a kobrát, a rudráksafüzért stb. Körülötte áhítatosan reá tekintő, kezüket üdvözlő tartásban összetevő, ősz fürtű bölcsek állnak. Daksinámúrti nem szól semmit, a Turíjában, az abszolútban való teljes misztikus elmélyedés állapotában ül, ám a belőle áradó, szavaknál is ékesebben szóló csend kegyesen felfedi az Abszolútum valóságát a végső igazságot már régóta kereső bölcseknek.

Siva imádata

A Namah Sivája, azaz „hódolat az Áldottnak”, a legfontosaibb saiva-mantrának számít, és a Satarudrijából származik (Taittiríja Szanhitá 4.5.8.11.). A Siva-hívők számára ez a mantra Isten nevének legszentebb megfogalmazása, mely megtestesíti a Védák és az ágamák összes bölcsességét és tudását, menedék, mely lecsendesíti a háborgó tudatot, Isten iránti szeretettel tölti el a szívet, és megvilágosítván a lelket, megszabadítja azt a tudatlanság és a létforgatag szenvedéseitől. A hagyomány szerint a mantra mind az öt szótagja megfeleltethető Siva vagy a kozmosz egy-egy aspektusának. Így a NA nem más, mint Siva valóságot eltakaró ereje, a MA a világmindenség, a SI maga Siva, a VÁ Siva megvilágosító kegyelme, míg a JA az egyéni lélek. Egy másik felosztás szerint az öt szótag Siva öt funkciójához társítható, így az öt funkciót jelképező kéztartásokhoz is, melyeket Natarádzsa alakján láthatunk. Ezek sorrendben: NA – a pusztítás és Natarádzsa lángot tartó bal felső keze; MA – az elkendőzés és az Apaszmárán taposó jobb láb; SI – a teremtés és a dobot tartó jobb felső kéz; VÁ – a megvilágosító kegyelem és az elefánttartást mutató bal alsó kéz, illetve a felemelt bal láb, a megváltás forrása; JA – a fenntartás és oltalmazás, amelyet a jobb kéz mutat az abhaja-mudrá, „a ne félj!” gesztusával.

Siva másik kiemelkedő mantrája a Mritjundzsaja vagy Mahá-mritjundzsaja mantra, a “Halált legyőző (nagy) mantra”, melyet a „harminckét szótagos mantra” néven is emlegetnek. Szanszkritul így hangzik: Om. Trjambakam jadzsámahé

szugandhim pusti-vardhanam | urvárukam iva bandhanán

mritjór muksíja má ’mritát ||

Magyarra nagyjából így fordítható: „Óm!18 A Háromszeműt imádjuk, az illatosat, a gyarapodás előmozdítóját. Mint ahogyan egy [érett] gyümölcs [leválik] a száráról, oly [könnyedén] szabaduljak meg a haláltól, s ne [essek el] a halhatatlanságtól.” Ez az oltalmazó mantraként tisztelt imaformula nem csupán a saivák, hanem szinte minden hindu számára óriási becsben áll. Eredetileg a Rigvéda egyik himnuszában szerepel (RV 7.59.12), melynek szerzője a hagyomány szerint a nagy bölcs, Vaszistha, ám emellett több más védikus és puránikus szent szövegben is megtalálható. Úgy tartják, ez a mantra megvéd a balesetektől, kigyógyít a betegségekből, eloszlatja a félelmeket, különösen a halálfélelmet, emellett hosszú, egészséges életet és békés halált ad, végül pedig a megszabaduláshoz, a móksához is elvezet. A tantrikus szövegek szerint a mritjundzsaja mantra a Siva szemében lévő fény manifesztációja, melynek révén elpusztítja az egész mindenséget – és amelynek révén a tudatlanságot felszámolván megváltást ad híveinek. Mritjundzsaja – a halált legyőző – Siva egyik gyakori neve. A mítosz szerint Márkandéja, a később halhatatlanná lett nagy bölcs számára mindössze tizenhat évnyi életet szabott ki sorsa, ő azonban már gyermekként olyannyira elmerült Siva imádatában, hogy amikor elérkezett utolsó órája, Jama, a halálisten szolgái hiába próbálták őt elragadni. Így maga Jama jött el érte, ám Márkandéja két karjával erősen a templom Siva-lingájába kapaszkodott, és a nagy isten oltalmát kérte. Amikor Jama a lelkeket elragadó hálóját a fiúval együtt a lingára is ráhajította, a felbőszült, egyben hívét oltalmazó Siva kilépett a lingából, és lábával úgy mellkason rúgta Jamát, hogy az szörnyethalt. Noha Siva később feltámasztotta Jamát, Márkandéjának azt a kegyet adta, hogy a halál hatalma soha többé nem terjed ki rá. A mantra stumiláló, energetizáló, szemben mondjuk egy lecsendesítő Gayatri mantrával. Mindkét mantra egy hívő hindu napi imádságának része.

A mantra nevének jelentése "A halál legyőzésének nagy mantrája". Az elnevezés arra utal, hogy e mantra rendkívül hatékony az életet fenyegető összes veszély elhárítására, a halál pillanatában pedig megkönnyíti a testből való kilépést. Tisztitólag hat a karmára, és elősegíti a tudat megvilágosodás irányába történő fejlődését. A mentális, érzelmi és testi egészséget egyaránt kedvezően befolyásolja. Rendszeres gyakorlóját hosszú élettel vagy akár a felszabadulás értelmében vett halhatatlansággal ajándékozza meg.

Felhasznált irodalom: Jóga - India Világa 2. szám (2007. augusztus) 89-107. oldal

MentésMentés

#Blog #AudienceEngagement #fenntartó #pusztító #Siva #pusztítás

85 megtekintés

Kapcsolat: utkozbenjoga@gmail.com

​created by @adform